Ahhoz, hogy ezt a mondatot ki tudja mondani az, akit bántottak, időnek kell eltelnie, pedig az elsőnek kellene lennie: Nem én vagyok a hibás. Ugyanis nincs az a rövid szoknya, vagy kivágott felső, ami indokolná a tetteit annak, aki erőszakot követ el. De milyen erőszak típusok léteznek? Miért nem beszélünk róluk? És hogyan lehet az, hogy magunkat hibáztatjuk?

Pár hónapja történt, amikor egy kávézóba tértünk be a barátnőimmel, délután volt, nem különösebben meleg, vagy hideg, éppen csak akkor vettük le a kabátunkat. Talán egy percre fordulhattam el, amikor azt éreztem, hogy a barátnőm erősen megmarkolja a kezem, és elkezd kifelé húzni a helyről… Könnyes szemei olyan félelmet és megalázottságot sugároztak, hogy nem volt bennem ellenállás, hagytam, hogy kivigyen az utcára… Ott egy cigit kért, és rágyújtott és bár nem dohányzik, nem ellenkeztem, csak meggyújtottam neki. Vártam, hogy szavakat tudjon formálni, de csak nézett befelé a pult felé… És én akkor már kezdtem érteni, mikor hirtelen annyit tudott csak mondani: “alámnyúlt”. Ott és akkor úgy éreztem, elsüllyedek vele együtt a szégyentől, a megalázottságtól… Mi kint álltunk összetörve, ők pedig bent röhögtek a dolgon. Hirtelen csak annyit tudtam mondani: nem Te vagy a hibás! És ezt még vagy százszor el kellett mondanom a nap folyamán, hogy nem ő a hibás, mert azt kereste, hol hibázott, hogy ez megtörtént vele. Nekem pedig minden kérdéssel egyre gyötrőbb volt a valóság, amelyben az a tanult reflex, hogy magunkban keressük a hibát, amit a másik ember követett el. Ember… inkább állat. Nem magyarok voltak egyébként, nem tudom, milyen nemzethez tartoztak, furcsa nyelvet beszéltek, és amikor távoztak a helyről, még megpróbáltak odajönni, de határozottan hárítottam őket, amibe a pultos fiú is besegített, mert akkor neki is leesett, hogy ezek a srácok nem a kedves fajtából valók.

Pár hónapja történt, és jómagam csak szemlélője voltam, mégis idő kellett ahhoz, hogy képes legyek elmesélni… De vajon miért nem beszélünk róla? Miért tanuljuk azt, hogy ez annak szégyen, akivel megtörténik, és nem annak, aki elköveti? Én is ezt tanultam… Emlékszem arra, amikor még kisiskolás koromban rámszólt egy tanár a szoknyám miatt, ami térd fölé ért, hogy “na mi lesz így belőled, ha így öltözködsz…?”.  Azt hiszem, ez az, aminek sosem szabadna elhangoznia, hogy később ne keltse életre az önhibáztatást.

És itt úgy hiszem beszélnünk kell a verbális erőszakról is, mert sokan keverik össze a vitával, ami borzalmasan káros az önbecsülésünkre nézve. A verbális erőszak elkövetője ugyanis lerombolja az önélrtékelésünk, manipulál, kényszerít, szemben a vitával, ahol mindkét fél szabadon elmondhatja a véleményét, még úgy is, ha az hangosabb egy átlagos beszélgetésnél, hiszen minden kultúrának megvan a sajátossága, pl az olaszok temperamentumosan vitáznak, míg az angolok képesek ugyanazon a hangszínen elmondani, ami bennünk van. A vitában a felek álláspontja közeledhet, míg az erőszaknál a bántalmazó ragaszkodik a saját igazához, és becsmérlően beszél... Ilyenkor alakul ki a bántalmazott félben az önhibáztatás érzése... Mit követtem el, miért érdemlem én ezt...? 

Megállapíthatjuk, hogy erőszakból sokféle létezik, és nem csak a nőket érintheti, de az ilyesfajta cselekvés soha nem kaphat semmiféle igazolást arra vonatkozóan, hogy jó. És miközben számtalan fórum létezik már arra, hogy beszéljünk erről, mégis azt érzem, hogy nem elég arra, hogy tudjuk, egy ember sosem viselkedik erőszakosan, mégis lesütjük a szemünket és hallgatunk, mert beszélni róla szégyenteljes... 

És hogy mi volt a célom ezel a történettel, hogyan illik ez ide az önéletrajzok és a munkavállalói stratégiák közé? Annyiban, hogy egy friss kutatás szerint az emberek negyede szenved el verbális vagy fizikia erőszakot, melyet a legtöbb esetben hónapok vagy évek múlva képes csak elmondani. Hát most itt az alkalom, mert ha úgy érzed, hogy nem mondhatod el senkinek, akkor mondd el inkább mindenkinek!

Ha van kedved, kövess minket a facebookon,

https://www.facebook.com/Noi.akademia/