Sokak életében ezek a napok azok, amelyek az elválásról szólnak, az enyémek is. Pár hónapja még az érettségi miatt izgultunk együtt a gyerekkel és boldogok voltunk, mert jól sikerült és esély nyílt arra, hogy teljesüljenek az álmai. Most pedig, amikor teljesültek, valahogy hirtelen kifordult a világ. Mondanám, hogy tudtam mire vállalkozom, de igazából most látom csak, mit hoz a holnap. 

Mi évek óta arra készülünk, hogy felvegyék őt Hollandiába -magántanárok, külön nyelviskola, nyári tanfolyamok és sok-sok átvirrasztott éjszaka. Külön munka, és 10 éve egy megtakarítási számla, amely azért lett, hogy ő szabadon választhasson és ne legyenek olyan korlátai, mint amilyenek nekem voltak. Listánk volt, hogy mit kell vinni, listánk volt arról, hogy mit kell elintézni itthon és mit kell ott. Minden racionálisan megfogható dologra készültem, gyógyszerek, külön felírva rá, hogy mire valók (melyik fejfájásra, melyik menstruációra, melyik gyulladásra), a kedvenc keksz, hajvasaló, kis szekrény, dugi kaja, amit a mélyhűtőben elrejtettem -egyedül az ágyneműt felejtettem el. Szóval tényleg minden megvolt. Egyetlen dolog maradt el, hogy hogyan maradok én itthon nélküle. Hogyan lesz a reggel, amiben már nincs kihez átmenni, hogy keljen fel... Hogyan lesz az, hogy minden a helyén van, amikor hazamegyek, mert senki nem pakolja át... És hogyan lesz az, hogy amikor meg szeretném ölelni, elválaszt minket 1500 kilométer. Hazamegyek és üvölt a csönd és a rend, pedig csak egy hete lett új otthona. 

Szóval üres lett a fészek, a gyerekszoba, a nappali és minden... Na erre nem készültem fel és nem is tudom, hogy mennyire lehetett volna, hiszen a hiány a legváratlanabb pillanatokban képes könnyeket csalni a szemembe. Ma például a postára mentem egy levélért, ahol legutóbb együtt voltunk. Vettem a szokásunknak megfelelően egy sorsjegyet, mert mindig reménykedtünk abban, hogy majd egyszer nyerünk és elutazunk a nyereményből - de persze most sem nyertem, még várat magára a nyeremény út, miközben egyszerre volt jó érzés és szomorú, hogy egyedül kaparom le a sorsjegyet. 

Érdekes érzés, amikor egy álom valóra válik, mert annyi munka van benne, annyi erőfeszítés és verejték, a mi közös erőnk, és elértük. Elértük együtt, de ez azzal jár, hogy több ország választ el minket most és persze ez az élet rendje, hogy felnő a gyerek, kirepül és elkezdi élni az életét úgy, ahogyan ő szeretné. Nincs átmenet, egyszerűen csak véget ér valami és kezdődik valami új, nem csak neki, nekem is. Ő egyetemista lett egy másik országban, én pedig itt maradtam nélküle. Ő 20 én 40, amit valahogy úgy képzeltem, hogy ha ez megtörténik, majd újra lesz időm magamra és nagyon fogom élvezni, hogy bármit megtehetek. Bulizni megyek kedden, nem vásárolok minden nap friss pékárut, nem mosok, ha nincs kedvem és ha úgy van, akkor nem megyek haza, csak reggel... A valóság azonban egészen más. Nem számoltam azzal, hogy 3 napnál tovább sosem volt jó távol lenni tőle és most amikor azt mondja, megyek haza, már tudom, hogy nem arra gondol, ami a közös otthonunk. Ilyenkor valahogy összeszorul a szívem, mert bár tudom, hogy jó neki, és kinyílt a világ előtte, hogy egy szuper élete legyen, a távolság nehéz. De mégis mit csinálok, hogy könnyebb legyen, hogy közelebb érezzem? Bemegyek a szobájába, beleszagolni a párnájába, mert ér sírni, és ér minden, ami csökkenti a hiányt. Ér egyedül lenni, és ér az is, hogy társaságra vágyunk. Mindenki másképpen birkózik meg vele -bár itt tenném hozzá, hogy annyi hülye tanácsot, mint az elmúlt 1 hétben, régen hallottam. Azt hiszem, az emberek többsége, bár a jószándék vezérli, még mindig nem tanult meg 'jól' hallgatni, pedig mennyivel könnyebb lenne érzésekről -is- beszélni, ha tudnánk, hogy a végén nem történhet semmi olyan, amiért magyarázkodni kell, dühösnek lenni, vagy újra elmondani mindent, csupán egy ölelés. Szóval bármit ér csinálni, mert a hiány attól még állandó, hogy tudjuk 'ez az élet rendje' és fantasztikus lehetőség kapujában áll azzal, hogy elköltözött, mert például az is az élet rendje, hogy bezár az állatkert este, mégis nehéz szívvel megyünk ki a kijáraton, ha nem láttuk még a kistigrist. 

A elválás sosem könnyű, és amikor a gyerekszoba kiürül, egy hatalmas tátongó űrt hagy maga után... hogy mit kezdünk ezzel, azt az időre kell bízni, mert előtte van egy sokkal fontosabb dolog. El kell sírni az összes könnyet, amit a hiány szül, hogy legyen hely a mosolynak a szívünkben, mert csak így lesz béke a lelkünkben. 

Kövess minket a Facebookon (Női Akadémia), vagy az Instagram-on (woman_life_academy).