Napok óta akarok -nem szeretnék, ez fontos- írni, de még csak elő sem vettem a gépet, mert azt éreztem, csak ülnék az üres lap előtt... Amit persze valójában most is teszek, hiszen arról írok, hogy miért nem tudtam írni. Azt hiszem talán azért, mert túl összetett a kérdés, és könnyebb kifogásokat keresni, mint a megfelelő szavakat, a megfelelő hangsúlyt és az egészhez egy keretet, amivel megfoghatóvá válik a mondanivalóm. 

Na de tényleg! Lassan 39 éves leszek, ami azt jelenti, hogy megtörtént a következő fejezet, a gyerek 18 éves lett, felnőtt, ha úgy tetszik. Immáron maga felel magáért, egyedül lehetett nyáron a balatonon, és a lakásban is... Hetente az éjszakák felét máshol tölti -nem úgy még thanks God!- és ezzel rámszakadt egy új élet... Egyébként is rohadtul új életet élek, mert talán sosem voltam még ilyen sokáig egyedül -klasszikus értelemben vett módon, amikor nincs kihez odafordulni reggel, vagy este hozzábújni-, de azzal, hogy ő is sokat van távol, nettó egyedül lettem... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam egy picit, hogy nem hiányzott néha az, hogy "enyém legyen a lakás"... Na de most, hogy rámszakadt ennek a valósága, húsba mar és néha azt érzem, már nem is tudom mit tegyek... Kb minden második nap edzek, elkezdtem használni a nappalit -ez az a helység, amit kb csak karácsonykor használtunk, mert mindig a konyhában vagyunk... és persze minden filmet és sorozatot megnéztem a netflixen.

Közben folymatosan át akarom rendezni a lakást -amit persze kicsiben meg is csináltam... Selejteztem, újra pakolásztam... Ma színházban voltam. Lassan elfogy minden, amit felhalmoztam, amit be akartam pótolni, és nem tudom, mi a next step... Azaz a következő lépés. Legyen egy képzés? Vagy ahogy szokás negyven felé egy kis plasztika? Utazni mondjuk jó lenne, de abban a covid nincs segítségemre... Mondhatni komolyan keresztbe feküdt a küszöbön.

És akkor arról nem is beszéltem, hogy hová csúsznak a határok? -mondjam, hogy ne menjen annyit el, mert a Mami magányos? -itt már érzem is, ahogy a cinizmus lángja elkezd olajat kapni... Minek maradt egyedül, most élvezhetné a partnere társaságát. És milyen igaz... Még csak vitába sem tudok szállni, és igazi érvem sincs, csak csupa üres klisé, hogy hát nem jött össze. Szóval ezt talán most hagyjuk is, később inkább -terelés, tudom én is. 

De nem akarok szétcsúszni, pedig kezdek... itt van ez az új élet, amiben a Mami üzemmód már nem napi 24 órás feladat, és újra elkezdődik az, hogy én nő vagyok... szóval arra jutottam, hogy még nincs itt az ideje a plasztikának, és egy újabb képzés most nincs ínyemre, de valamit ugye mégiscsak illene tennem azzal a rengeteg idővel, ami felszabadult, így pár hónapja Barbara elkezdte megismerni újra Barbarát... Nem akarok spoilerezni, de olyan rohadt mélypontokat sikerült ebben találni, amiket az elmúlt közel 39 év a katasztrófák során sem hozott. Nem egyszer sikerült azt megcsinálnom, hogy a gondosan felrakott sminkem bőgtem szét azalatt a 15 perc alatt, amíg beértem dolgozni, vagy egy szerencsétlen párnát szorongatva aludtam el már késő éjjel. Kb minden kérdést megrágtam, megemésztettem és újra kiköptem és kezdtem előről... Közben szar baráttá váltam, mert nem igazán jutott tér és idő, figyelem meg aztán pláne nem másra. De good news, hogy ahogy haladok előre a megismerés fázisában, hogy ki akarok lenni, egyre jobban megy a mélypont kezelése... Mondjuk, ha valaki szólt volna, hogy ez ezzel jár, kicsit talán felkészülök rá. Mindegy is, benne vagyok nyakig, a gyerek egyre inkább önálló, én pedig ismerkedem az új önmagammal és annyit mondhatok, ha mosolyog, akkor azt szívből teszi, ha pedig ott van valahol, akkor ott akar lenni.

Végső konklúzió azonban egyenlőre nincsen, de holnap elmegyek és veszek magamnak egy piros tűsarkú cipőt, mert eljött az ideje. Hát itt tartok. -folyt.köv.

Ha van kedved, kövess minket a facebookon (Női Akadémia) , vagy az instán (woman_academy_life)