Korai szerelem, házasság, gyerek, aztán válás 25 évesen, amikor már évek óta azt éreztem, hogy nem vagyok boldog igazán és túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ott maradjak, amiben csak a felszínen vagyunk. Ámokfutás, pótoljuk a kiesett éveket... közben gyerek, főiskola és karrier... Nem is tudom igazán, hogy volt elég akkoriban olyan kevés alvás. Millió döntés, és millió szerencsés véletlen, miközben a találkozások az életemben sodortak az úton, de közben elkezdett közeledni a bűvös harmic... 

Már családra vágytam, a klasszikus, együtt élünk-vagyunk mindenre... Próbálkoztam, Isten a megmondhatója, de valahogy nem ment... gyereket nevelni, és karriert építeni nehéz volt úgy, hogy mindenre legyen idő, így talán túl hamar feladtam kapcsolatokat, amelyek nem működtek úgy, ahogyan elképzeltem - így utólag talán nem is hamar, hiszen mindenhez két ember kell. Persze nem segített az sem, hogy nem láttam gyermekként egy jól működő modellt, de minden döntést vállalok, mint sajátot, rohadt nagy képmutatás lenne ráfogni másra. És az évek teltek, csak teltek és a gyermekem iránti figyelem és a karrierem kitölött minden időt és úgy igazán önmagamra nem maradt belőle, így másnak adni is nehézkesnek tűnt. 

36 éves múltam, amikor már több száz embernek voltam a vezetője, karrierem csúcsa, ahol jött egy belső törés. Ráeszméltem, hogy kevés mindaz, ahogyan élek. 

Most, hogy 39 leszek, arra is rájöttem, hogy az életem fele még előttem van - ha szerencsés vagyok. De, hogy mit kezdek ezzel a féllel, ez a legnagyobb kérdés. Mert még mindig él bennem az álom. Az álom, hogy van olyan, aki el tudja viselni, hogy nem hagyjuk a mosogatóban a kajamaradékos tányért és cipővel nem lépünk rá a szőnyegre. Aki meg tudja érteni, hogy szeretni csak nagyon tudok, kicsit nem, és elfogadja, hogy "készen" van az életem, nem megjavítani kell, hanem élni benne -ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet benne változás, sőt (!) de ennyi idősen már nem leszek teljesen más, pusztán valakinek a kedvéért. És miközben rohandtul nem érzem magam öregnek, azért azt meg kell említeni, hogy ebben a korban már nem az van, hogy csak úgy 2 perc alatt össze lehet rakni két életet, ami eddig sosem találkozott egymással. 

Szóval miért maradtam "egyedül"? Mondanám, hogy én aztán mindent megtettem, de ez nem lenne igaz. Sokkal helyesebb azt kimondani: rájöttem, valahogyan másképpen kell tovább, mert valami megváltozott közben. Már nem akarom megváltani a világot. Huszonévesen szentimentalitás volt bennem, és vágy, ami el tudott vakítani minden hétköznapi dolgot. De mára már "csak" élni szeretnék. Élni úgy, hogy minden este a vacsoránál megbeszéljük a napot, és ha azt mondom "haza megyek", az valakinek ugyanazt a címet jelentse. Mára 'képesebb' lettem a "jóféle" kompromisszumra és nem hajt annyira a ”mindenképpen legyen valami” érzés. 

Azt hiszem azzal, hogy a lányom 18 éves lett és közben mérhetetlenül önálló, és azzal, hogy elértem oda, ahol vagyok, megérkeztem. Megérkeztem arra, vagy ahhoz, hogy néha én legyek az első, az első az életemben. Nagyon furcsa. De mi a fenét jelent ez...? Talán azt, hogy a repülőn először magadnak adod fel a maszkot. Sokan elfelejtik ezt, én is elfelejtettem. De most felrakom az oxigénmaszkot először magamra... 

Basszus és én még azt hittem, korán érő típus vagyok... A nagy francokat! 

38 múltam és csak most lettem felnőtt a saját életemben. Szóval a maszk rajtam, az oxigén árad és már nincs érvem az ellen, hogy miért ne érdemelném meg, hogy valaki az életem része legyen, úgy igazán.

Ha van kedved, kövess minket a Facebookon (Női Akadémia) vagy az Instán (woman_academy_life).