A magány nem akkor van, ha egyedül vagy. A magány csak van. Olyan, mint ez a rohadt vírus, senki nem kérte, de jön és szedi az áldozatait anélkül, hogy tekintettel lenne fiatalra, vagy idősre, nőre, vagy férfira. Jön, elvesz valamit és megy... De tényleg megy??? És ha igen, akkor mikor már??? Na és közben milyen pusztítást hagy maga után... Lelket tépázó módon hagy hegeket bennünk és egyetlen gyógyír van rá -nem, nem a társaság! Ugyanis ott lehet aztán csak igazán magányosnak lenni. Ott érzi át az ember fia-lánya, hogy milyen is ez az egész. A gyógyír az, ha valahogyan megerősödünk, és képessé válunk arra, hogy a fájdalmainkon túltegyük a lelkünket. Egyszerre milyen könnyű és nehéz feladat is egyben -mert vajon meg tudjuk-e fogalmazni, hogy melyik volt az a pont, amiben megsérült és honnan van az, hogy sosem tudott igazán begyógyulni. Magam is küzdök ezzel... suszter cipője. Beszélni, vagy írni sokkal könnyebb róla, mint csinálni. De nagy tapasztalás, hogy az első lépés a beismerés, amikor képesek vagyunk hangosan kimondani: "magányos vagyok!". Azután jöhet az összes többi... És ilyenkor ér segítséget igénybe venni. Ér kérni, sírni, fázni, sötét estén pokróc alatt elmélázni. Ér dühöngeni, kiabálni, tányérokat összetörni. Aztán felkelni reggel és újra megcsinálni. Mindent is ér azért, hogy a feszültség egy kicsit megnyugodjon -és most aztán igazán nehéz, hiszen itt van a kora esti tényleges bezártság, amikor se ki, se be nincs út, csak a 4 fal, ami körülvesz.

Elkezdődött a kijárási tilalom, ami együtt a magánnyal olyan, mintha a kín beköltözne hozzánk -éppen ezért nem marad más, mint legyőzni végleg. Nem keresni valakit, aki pótléka lesz annak, amire vágyunk, hanem sokkal inkább megtalálni azt a valamit, ami bennünk rejlik. Lesöpörni, hogy én miért voltam kevés, más vagy csak nem "az". Nem szorongani akkor, amikor olyan rohadt nagy az az ágy, amiben egyedül alszom. Nem megjátszani magam, ha a barátok megkérdezik, hogy vagyok -mert hogy éppen épülök. És minden nappal épülünk, amiben csatát nyerünk a magánnyal szemben... de sokan félreértik ezt. Mármint a magányt értik félre... Ugyanis magányosnak lenni nem jelenti azt, hogy nem élvezhető egy program, vagy attól múlik, hogy valaki ott van. A magány a lélek saját covidja, amely lappang, ledönt, majd ha távozik, hegesen gyógyul. Képes visszatérni, csak nem fertőz -de azt is csak azért nem, mert azonnal saját karantént hoz létre, És akkor itt a tényleges korlát, aki eddig nem volt magányos, most az is egyedül lesz, amiből bármikor lehet magány. 

És akkor hogyan van mégis? Hát megoldási kulcsom az marhára nincs, de azt tudom, hogy kimondani bármit jobb, mint nem és ma megtenni magamért bármit jobb, mint holnap -mert ez vagyok én, aki érez, aki magányos, aki egyedül van, akit sokan vesznek körül, de vállalom, hogy ezt érzem és meg fogok vele küzdeni. A mai nap mondata pedig az, hogy minden igazság jobb a hazug hallgatásnál. 

Ha van kedved, kövess minket a Facebookon (Női Akadémia), vagy az Instagram felületén (woman_academy_life).