Több, mint egy éve kezdődött a "homeoffice" és minden ami ezzel jár. Több, mint egy éve annak, hogy egy koronának nevezett vírus -korona, na ez is, eddig ez a fejemben egy abszolút pozitív szó volt, na pl ez az első változás, köszi covid- korlátokat szab az életünknek, ebben pedig vannak fájó és nagyon fájó részek -kicsit mindenkinek másképp és más. Azonban egy dologban mindenkinek ugyanaz: elmaradnak az ölelések, a puszik, a felhőtlen baráti vacsorák és távol vagyunk a nagyszülőktől. A pár hónapja még automatikus dolgok kezdenek eltűnni és új szokásaink lesznek... Már nem nyújtunk kezet a bemutatkozásnál, és ha meglátunk egy régi barátot, nem rohanunk oda, hogy megöleljük. Én napokon belül 39 éves leszek, és már eszembe sem jut bulit szervezni -mondjuk azt mondják, ha egy szülinap elmarad, akkor az évszám sem növekszik, szóval én idén hárommal vagyok kevesebb, ebből 2 a koronának köszönhetően, egy pedig az exemnek, aki nem ért rá velem lenni aznap.

Hétköznapi dolgok szűnnek meg, amitől kapcsolódunk, amitől több valami a sima semminél. Az ember alapvetően társas lény, és úgy vagyunk kitalálva, hogy kell az érintés, a kontaktus és minden egyéb ahhoz, hogy örömet érezzünk. És igen kellenek a végtelen éjszakák is, a hangos zene, egy finom ital... Ráadásul egyszerre lettünk szakácsok, bejárónők, tanárok és szuper anyucik. A világ fele megtanult kenyeret sütni, tésztát dagasztani és a másodfokú egyenletet újra. A másik fele pedig életben tartotta a világot. 

De van itt valami, amiről rohadt kevés szó esik, pedig többet érdemel... Ha valaki munkanélküli évekig, elindul egy szocializációs szakadék felé és attól függően, hogy milyen élete volt, eljön az idő, amikor bele is zuhan... A covid alatt is történik valami hasonló azokkal, akik otthon vannak azért, mert elveszítették a munkájukat, vagy mert "homeoffice"-ban dolgoznak. Először csak marad a pizsama egész nap, aztán már a boltnál messzebre nem mennek és később már elég a netflixen egy sorozat, nem hívják fel a barátaikat. Sokan kezdtek el sétálni a szakadék felé és zuhanás elkerülhetetlen, ha nem ismerjük fel. DE ki az, aki képes felismerni azt, hogy a komfortzónája szűkül? Ki az, aki szól, ha ez történik? És mi történik ilyenkor? -jön a jól felépített hárítás. Én?? Dehogy, hiszen nem lehet kimenni, hiszen veszélyes a vírus, hiszen otthon biztonságos. Nincs időm rá, szét vagyok csúszva... stb. Olcsó, de jól felépített féligazságok annak érdekében, hogy tovább lehessen lépdelni a szakadék felé... Persze mondhatjátok most azt, hogy amint újra kinyitnak a helyek, beindul az élet, és mindenki valamilyen teraszon limonádét fog szürcsölni... Meglátjuk. Én vállalom, hogy csinálok limonádét -csak legyen, aki inni akar belőle, mert citromot ez az időszak termelt bőven.

És mégvalami... Én azért férfiasan bevallom, hogy félek. Nem attól, ami most van, hanem attól, ami előttünk van még. Hogy képesek leszünk-e újra megtanulni bízni, ölelni, kezet fogni, és beszélgetni. Hogy mindaz, ami történik, milyen hatással lesz majd az életünkre a jövőben, hogy azok, akik nem tudják majd átlépni a küszöböt és hátatfordítani a szakadéknak, lesz-e elég kéz, aki majd kisegíti őket...? Hogy a virtuális világból képes lesz-e mindenki visszalépni a valóságba...? Remélem, mert ez az egyetlen, amiért érdemes. Ez az, amiért érdemes ezt most összeszorított foggal végigcsinálni, hogy egy nyári estén újra szabadok legyünk, ledobva mindent, amit ez az egész átkozott vírus hozott. 

A vírusnak pedig azt üzenem, hogy mindennek van határa. Én megtanultam a leckét, ideje távozni, mert ez egy k.rva rossz kapcsolat, és nekünk már nem kellesz. 

ps.: és hogy miért ez a kép? Közhelyes lenne azt írni, hogy a mosoly mindent megváltoztat, én mégis megteszem -na ezért jó, ha nem szól bele senki abba, mit írhatsz... Mosolyogj és írj... én megtettem és nem dőlt össze a világ, talán csak egy fintort kiváltott belőled most, vagy talán nevetsz is egy kicsit. Egyébként egy ordítós képet akartam felrakni, de az azért hanggal az igazi, az pedig itt még nem megy.