Életünk minden döntő eseménye új bekezdést kíván, én most ott tartok, hogy az entert megnyomtam és elkezdte írni a sorokat az élet, amit tudatosan élek. Na nem úgy kell ezt elképzelni, hogy minden pillanatban, mindenre oda tudok figyelni, vagy akarnék. A hétvégén például többet csináltam semmit, mint valamit, hiszen ez marhára nem arról szól, hogy tervezzük meg a nap minden percét és tetteit, sokkal inkább arról, hogy amit csinálunk, azt élvezettel tegyük -én a legnagyobb nyugalommal aludtam délután és utána sorozatot néztem. És közben az a vicces, hogy még most is meg tudok döbbenni azon, hogy felnőtt vagyok... úgy értem, hogy bármit megtehetek. Hiszen eddig ha nem is engedélyt kellett kérnem, de szervezést igényelt, ha valamit csinálni akartam házon kívül. Hova teszem a gyereket, mikor érek haza, minden rendben lesz-e addig... Most meg csak simán kitalálom, és megteszem... Mondanám, hogy volt már ilyen szakasz az életemben, de nem igazán, mert 20 éves voltam, amikor a lányom született... Akkor még a lehetőségeim elég szűkösek voltak, és vágyaim is egészen mások. Most, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, már igazi vágyaim vannak, tervek, és néha még én is elcsodálkozom azon, mennyire egyszerűek, vagy ábrádosak. A rácsodálkozás pedig, hogy de hát megtehetem, az valami csodás. 

Na de egy kis kitérő... Pár ismerősöm is olvasta a 2 nappal ezelőtti sorokat... És ahogy beszélgettek velem erről -fontos, hogy ők velem, mert én aztán fel nem hoztam volna a témát- rájöttem, mi az egyik legnagyobb akadálya az önmegismerésnek: hogy mindenki olyan marha jól látja milyenek vagyunk... -bár hangsúly nincs, itt szeretném kiemelni, hogy igen, cinikus a megjegyzés. Szóval... Mindenki olyan rohadt okos, hogy mennyi idő kell, hogy milyen lépések, és persze nem maradnak el a kérdések sem: "mire számítottál", "miért kéne másnak lenni", "attól, hogy önálló, még a gyerek az gyerek" és még sorolhatnám... de már tudom, hogy ezek az emberek a saját nehézségeiket és meg nem oldott feladataikat vetítik ilyenkor. Nem könnyű felismerni, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy egészen jól állok már magammal és ez előhozott egy rejtett képességet, mondhatni egy "csodaerő" birtokosa lettem: pontosan látom, hogy mi szól rólam, és mi az, ami nem. Az rólam szól, hogy kétségeim vannak, küzdök néha, mint malac a jégen és néha el is bukom ebben, na akkor jön a hüppögős sírás a kocsiban, és az is, amikor 'csakazértis' felveszek egy "sexy" ruhát és ha csak a közértig is, de kimozdulok benne. Az viszont egészen biztosan nem, hogy valaki bár jószándékkal, de megpróbál elbizonytalanítani abban, hogy helyes az irány. 

De a mai felismerésem az, hogy én is felnőtt vagyok... Hurrá! Egy felnőtt nő, aki bármit (is) megtehet. Van szabadságom, ha nincs kedvem dolgozni -ilyen még nem volt, mert imádom a munkám-, annyi pénzem, hogy vegyek magamnak egy új cipőt -hajrá piros tűsarkú- és időm, hogy elmenjek, ha csak sétalni akarok. Nem kell olyan helyen lennem, ahol nem akarok és beszélgetnem valakivel, aki nem érdekel. Ettől nem leszek bunkó, vagy udvariatlan, csupán úgy hozom meg a döntéseket, hogy saját magamat előre helyezem önmaganál. Veszélyes "játék", mert könnyen felülemelkedik az egó, de ha jó a balance, akkor csak jó lehet a döntés. Felnőtt vagyok! -ismételgetem, de a lényeg, a 'point' az, hogy olyan felnőtt nő, aki egy teljesen új életet kapott azzal, hogy a gyerek önállóan létezik és egyre kevesebb időt tölt itthon.

Jajj a kis ördög a vállamon most azért komolyan suttogni kezdett fülembe, hogy mi mindent tehetek meg így... talán kicsit hallgatni is fogok rá, és megmutatom azt az új cipőt a még ma este az éjjel-nappali közértben.... -de jut is eszembe, köszi Covid, hogy angyalként vigyázol rám. Maradok itthon. 

Ha van kedved, kövess minket a Facebookon (Női Akadémia), vagy az Instán (woman_academy_life).