Többször futottam neki a kezdésnek és még most sem vagyok biztos abban, hogy a megfelelő módját választom, de legyen a "sebtapasz" módszer. 1 hét múlva kiveszik a méhem -egyszerű kijelentő mondat, nem túl sok szó, mégis olyan rohadtul sokat takar. Az anyaságon túl a nőiség megtestesítője, én meg "hagyom". Hagyom, de azért be vagyok sz@rva picit. Tartok a fájdalomtól és attól, hogy gyenge leszek egy ideig, hogy ellássam magam. Félek a kórháztól is, mert valahogy bármikor kerültem be, mindig volt valami bibi... És kicsit az is foglalkozat, hogy vajon ezek után kevesebb leszek majd? -én tudom, hogy nem, de vajon az ítélet felettem?

De menjünk egy kicsit vissza az időben, csak hogy világossá váljon pár részlet. Nagyon régóta az van, hogy a menstruációs napjaim katasztrofálisak, főleg az első kettő, iszonyú fájdalmak és vérveszteség, ez pedig megalapozza a következő napokat és heteket is, mert mire újra visszatér az erőm és helyreáll például a vas szintem, kezdődik minden elölről. Szóval ez régóta így van, de körülbelül 2 éve egy jóindulatú daganat is elkezdett nőni benne, ami mára már plusz panaszokat okoz, így lett az, hogy döntést kellett hoznom. Döntést arról, hogy hogyan tovább, meddig vagyok hajlandó elmenni és milyen irányba. Marad így, amíg lehet, vagy kivetetem csak az odanőtt valamit, vagy az egész méhemet. A lehetőségek felvázolása után figyelembe véve azt, hogy én már nem szeretnék gyereket, a legoptimálisabb megoldást választottam az orvosom tanácsára -és ha nagyon belegondolok, akkor igazi opcióim nem is voltak, mert ez az egyetlen ésszerű döntés, ugyanis az első kettő nem teljes megoldás, csak részleges. Kimondom, vagyis inkább leírom újra: eltávolítják a méhem, nagyon furcsa ezt "hangosan" tenni, mert még nekem is szoknom kell a dolgot, ráadásul ez millió érzést felkavar bennem, mert bár tény, hogy nem akarok már több gyereket, az azért egészen más, ha tényleg soha többé nem lehet. A soha többé egy baromi erős dolog, olyan mint a halál, és bár sokszor használjuk, hogy soha többé nem akarlak látni, az azért akkor inkább csak azt jelenti, hogy egy darabig soha többé. Ez a műtét azonban egy olyan sohát hoz az életembe, ami tényleg az, nem lehet megváltoztatni, úgy igaziból nem. Szóval van ez és az, hogy kórházban kell lenni, és hetekig szorulok majd bizonyos szinten segítségre, mert nem emelhetek majd, továbbá nagy ficánkolásokat sem lehet művelni és szex sincs egy jó darabig - a dokim annyira kedvesen, de elég világosan írta le, hogy mit nem lehet és meddig, azon mondjuk jót derültem... Tehát 1 hetem maradt -már ha átmegyek az utolsó vizsgálatokon, mert éppen egy huszonkettes csapdájában vergődöm: kevés volt a vasam, amikor utoljára mérték, de minden menstruáció után kevés, azaz bekebelezett a vérszegénység ördögi köre. Mondjuk most magas dózisban szedem, hátha alapon összeszedi magát végre. Nagyon ajánlom neki...

És miért írom ezt most le? Sokáig évődtem, hogy vajon erről beszélni mennyire illik, vagy nem illik, de végül arra jutottam, hogy hangosan kimondva egyrészt nem olyan ijesztő a dolog, másrészt hátha vannak mostanság még mások is, akik előtte vannak ugyanennek, és ez segítséget nyújt ahhoz, hogy tudják, nincsenek egyedül. El akartam mondani, hogy lehet bármit érezni, és ilyenkor ér(!) gyengének lenni, elveszni egy picit ott, ahol erőt lehet gyűjteni. Ér meggyászolni a veszteséget, de nagyon fontos, hogy közben sosem szabad a célt szem elől téveszteni, azaz azt, hogy valami olyan érdekében történik egy ilyen műtét, ami hozzásegít egy minőségibb élethez. Én magam is ezt tartom szem előtt, és amellett, hogy tényleg félek kicsit, marha jó dolog belegondolni, hogy a héten utoljára veszítettem el órákat és napokat az életemből azért, mert a fájdalomtól és a vérzéstől képtelen voltam felállni. Hogy végre nem azért fogok mindenféle vitamint szedni, hogy az alap energia szintem valahogy meglegyen, mert kiürült a szervezetem és elfelejthetem a fájdalmat és az azt követő erőtlenséget. Felszabadító érzés arra gondolni, hogy nem kell többé magyarázkodnom majd, mert az emberek nagy része nem tudja elképzelni és afféle női hisztinek veszi ezeket a napokat. Szóval arccal előre vagyok, mert egy hét maradt és én most kivételesen magamnak drukkolok. 

Folyt.köv.