2019. feb 06.

Egy válás története

írta: Női Akadémia
Egy válás története

-avagy a rohadtul tökéletes hogyan lehet kevés

sport1.jpgElválni valakitől nem feltétlenül jelenti azt, hogy hangosak vagyunk, ajtót csapkodunk, és a másikra gyűlölettel nézünk, bár talán úgy valahogy könnyebb. Dühöngeni, és kiadni a fájdalmat, a csalódottságot, a keserűséget. A csöndes felismerés sokkal nehezebb szeretettel a szívünkben, mert kívülről minden olyan rohadt tökéletes. Tökéletes pár, szép és okos gyerek, otthon -ahová mindenki szeret járni, mert érzések vannak benne. Nem egy olcsó katalógus kecó, hanem olyan, ahová belépsz, és ott akarsz maradni.  Így aztán szembesülni azzal, hogy a szakadék kettőnk között túl nagy és túl mély ahhoz, hogy egymás mellett is képesek legyünk hidat építeni olyan, ami nem hétköznapokra való teher. Nem akkor jön, és nem úgy, amit a mindennapi életünk képes kezelni... gyerek, munka... A fenébe is, ez már önmagában leköti a figyelmünket, beismerni közben, hogy valami elromlott, amihez nincs alkatrész, már olyan teher, amire szabadságot kéne kapni. Milyen igazságtalan, hogy mindenre jár szabadság csak arra nem, amikor a szívünk vérzik. Pedig a szív működteti a testet, és az elmét. Ilyenkor kéne aztán csak igazán elmenni világgá és vissza se nézni. Gyógyulni abból, ami van. De idő csak annyira marad, hogy átkozottul hasznos bullshit idézeteket olvasunk, hogy minden milyen rendben lesz, és a változás f@asza. Hát nem az! Az elején tuti nem, és aki ezt mondja, az legyen már olyan kedves adja át a helyét, mert onnan abból a székből ez biztosan így van, de a válás székéből ez egyenlőre úgy néz ki, hogy hogyan aludjak egyedül... Ki fogja levenni a bőröndöt, és mégis kihez lehet odabújni egy nehéz nap után... miért egyedül kell a gyerek könnyeit letörölni, és mikor lett az, hogy elváltnak lenni ciki? Egy pasinál ez menő. Egy nőnél viszont... hmmm... 

De válunk. Először beismerjünk magunknak, aztán a másiknak, és a világnak. Nem is tudom melyik a nehezebb. Mindegyik szakasz olyan mocskosul fáj, mintha a húsunkba vágna egy éles kés, ami minden alkalommal mélyebbre szalad. Először akkor, amikor az első beszélgetés megtörténik. Aztán amikor a gyerek megtudja, utána a ki hol fog lakni és mikor rész, a cuccolás, és a barátok. Azok, akik bár látták, mégsem értik. Mert ők nem voltak minden nap ott, csak annyit észleltek, hogy az összekapcsolódás mélyen gyökerezett. Azt látták, hogy szeretet vesz minket körül, amelyből nekik is jut. Nem is kevés, hanem inkább sok. Éppen ezért döbbenet ül mindenki arcán, és csak azt hallani, hogy de nálatok nincs jobb páros, de ti összetartoztok, de mi lesz így az életünkkel -mert hogy a barátok is sérülnek ilyenkor. Már nem lesznek közös hétvégék a balatonon, már más lesz a péntek este, vagy a karácsony. Bekapcsolnak a szirénák, és ha jól csináltuk, akkor mindenki ösztönösen elkezd egy olyan üzemmódban működni, amely azt hivatott szolgálni, hogy mentse, ami menthető. Emlékeket sorolnak, estéket idéznek, bulikat és mindazt, aminek a részesei voltak. Mi mégis válunk. Válunk, mert valami olyan csúszott el, amire nem voltunk felkészülve. Ami nincsen benne a kézikönyvekben és bármennyire tökéletes volt a minden, már nem az. 

És amikor válunk, olyan dolgokat teszünk, amiket egyébként nem. Sírunk a kocsiban minden reggel... Aztán sminket igazítunk. Éjjel nem alszunk, csak forgolódunk, napközben pedig arra vágyunk, hogy teljen a nap. Hétköznap egy szimpla szerdán előveszünk egy üveg bort, és egyedül kivégezzük. Vagy el sem indulunk... És ez így van rendjén, mert gyászolunk. Ezer dolgot, hiszen a régi élet elvesztése és az újtól való félelem a komfort zónánkból egy büdös nagy seggberúgással repített minket a pánik zóna szélére. Billegünk, de a másik mindig tud olyat tenni, amitől a billegés inkább megerősít a döntésben. Valahogy úgy, amikor a karodat vágod le, hogy élj. Persze, talán menteni kellett volna, talán jobban próbálkozni, többet beszélni, vagy tűrni. Mégis levágod... Mert válsz. És mert mert a másik is ezt akarja, csak képtelen beismerni, de minden cselekedetével ezt mutatja. De te akartál válni, és ezért te lettél "az", a másik pedig a "szegény". Na ez az, amit ki fogok kérni minden alkalommal, mert -és most előveszem a legnagyobb közhelyet a világon- mindenhez két ember kell. Egyedül ugyanis sem működtetni, sem lezárni nem lehet. És talán ez a legnagyobb tanulsága a dolognak. 

Egyedül k.rvára kevés vagy egy kapcsolatban bármihez is, ugyanis ez egy páros cselekmény, amiben mindkét szereplő játszik. Hogy milyen szerepben, na az már kérdéses lehet. De amikor kérdés van, minden reakció egy válasz. A szavak csak szavak. 

 

Ha van kedved kövess minket  facebookon

https://www.facebook.com/Noi.akademia/

Szólj hozzá