Nyár van. Süt a nap. Meleg van, én meg a hétköznapok rohanását odáig fejlesztettem, hogy szerdán jövök rá, hogy elkezdődött a hét, és pénteken már azért rohanok, mert elmúlt a csütörtök… ugyanis belvárosban a szerda lett az új csütörtök, ami ugye a “kispéntek”, tehát mire észbe kapok, addigra mindenki bulizik.

Már nincs tábor a gyereknek, nekem pedig nyugalom… Csak a “holvagy”, mitcsinálsz”, “mitettél” kérdéskör mindennapi ismétlése, hátha megnyugató válasz érkezik, mert Ő is megunja egyszer… Közben pedig szembesülök a szülők “jajj én oda nem engedem a gyerekem” és a “miért kéne megbeszélni hol van a gyerekem”—mel én persze csak pislogok, hogy hogyan tud velünk jönni a balatonra úgy gyerek, hogy nem kérdezik meg tőlem a szüleik, hogy jó helyen lesznek-e, vagy miért nem engednek le gyereket a térre… hát úgyis leszökik.