Közeledik az év vége és ezzel sok embernél megjelenik egy régi hagyomány az újévi fogadalom misztériuma. Ilyenkor általában átgondljuk azt is, hogy a munkahely, ahol az időnk nagy részét töltjük, vajon megfelelő számunkra, vagy eljött már a váltás ideje... Milyen szempontok alapján döntünk, hogyan állunk neki, milyen kockázatai vannak... 

Melyik az a pillanat, amikor felötlik a gondolat?

1. Megváltoztak a körülmények, és már nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. -ez egy olyan szubjektív élethelyzet, amikor simán válhat némi gondolkodás után racionális döntéssé az esetleges váltás. 

2. Amikor tartós egészségkárosító tényezőnek vagyunk kitéve. -ez egy alaphelyzetéből fakadó racionális döntés, amiben nekünk a ...

Nézzük a tényeket, a férfi az férfi, a nő pedig nő. Micsoda megállapítás -haha. De tényleg, és itt be is fejezhetném, mert pont ez a lényeg. Az igazi férfi az nem nőies, és nem lehet kiherélni, főleg nem egy nőnek. Az igazi férfi az férfi marad minden helyzetben, és nem válik nőiessé... Be tudja verni a szöget, meg tudja védeni a nőt és közben ki tudja nyitni az ajtót, ugyanis genetikailag erős, kitartó és védelmező. Így épül fel, mióta világ a világ. Ebből fakad az, hogy mi nők párás szemmel nézünk fel rátok férfiak, és csodálunk, imádunk és szeretünk egyszerre titeket függetlenül attól, hogy a nyakkendő stimmel-e az öltönyhöz, vagy a zokni a cipőhöz. Egyszerűen csak csodálunk, és elveszünk. Na már most ebben a ...

Értelmetlen játszmákat játszani

Azt hiszem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy értelmetlen játszmákba menjek bele, hiszen sosem lesz elég rutinom ahhoz, hogy megvédjem az érveim, amikor valaki a korát állítja szembe ezzel. 

Megfelelési kényszerrel élni

Azt hiszem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megfelelési kényszerrel éljek, hiszen temérdek időm van még arra, hogy majd ha már másokra szorulok, akkor tegyem ezt. Addig inkább azon az úton megyek, ahol szívesen sétálok a nap minden percében, azokkal az emberekkel, akik akarnak velem tartani.

A jövőn görcsölni

Azt hiszem túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a jövőn görcsöljek, hiszen előttem áll még az egész világ, hogy meghódítsam!

Okosnak tűnni

Azt hiszem túl fiatal vagyok ...

Régóta figyelem a környezetemben élőket, a kollégáimat, barátaimat és a tágabb környezetem, hogy hogyan működik az elköltözés otthonról. Eleinte csak azért, mert van egy 15 éves lányom, és fel akartam készülni erre a pillanatra, aztán már azért, mert egy nagyon érdekes kép rajzolódik, méghozzá az, hogy egy jelentős százaléka a fiataloknak nem költözik el a huszas éveiben. Volt már erről egy értekezésem itt a blogon, akkor abban a megvilágításban, hogy mit tegyen a nő, ha a pasi, akivel összejött, még otthon lakik, de már elmúlt harminc éves. Akkor is nagy vitát váltott ki a dolog, most sem számítok másra, de most egy másik oldalról szeretném megközelíteni a témát, mégpedig anyai oldalról... Azaz felnőtt a gyerek, vagy ...

Egy cikk elolvasás után, amelyben a gyermekek egy megírt, csak nem megvalósult bakancslistát találtak az elhunyt édesapjuk táskájában, azon tűnődtem, hogy talán nincs is olyan ember, akinek ne lennének vágyai, álmai, amiket ne szeretne megvalósítani... Mégsem biztos, hogy akar, vagy tud is tenni értük... Vagy ha igen, akkor olyan sokáig odázza, amikor más késő, amikor már nincs elég idő, mert az előtte eltelt években mindig volt valami fontosabb. Egy új meló, egy új mosógép, a gyereknek a huszadik kütyü... Aztán amikor eljön a pillanat, hogy ott ülünk a kórházban búcsúzva attól, ami a földi létünk, visszagondolva már látjuk, hol volt idő és lehetőség...

Talán a Bakancslista című filmet mindenki látta már, és tudja, hogy ...

Nyár van. Süt a nap. Meleg van, én meg a hétköznapok rohanását odáig fejlesztettem, hogy szerdán jövök rá, hogy elkezdődött a hét, és pénteken már azért rohanok, mert elmúlt a csütörtök… ugyanis belvárosban a szerda lett az új csütörtök, ami ugye a “kispéntek”, tehát mire észbe kapok, addigra mindenki bulizik.

Már nincs tábor a gyereknek, nekem pedig nyugalom… Csak a “holvagy”, mitcsinálsz”, “mitettél” kérdéskör mindennapi ismétlése, hátha megnyugató válasz érkezik, mert Ő i s megunja egyszer… Közben pedig szembesülök a szülők “jajj én oda nem engedem a gyerekem” és a “miért kéne megbeszélni hol van a gyerekem”—mel én persze csak pislogok, hogy hogyan tud velünk jönni a balatonra úgy gyerek, hogy ...

Napokon belül megkapja minden gyerek a bizonyítványt, amely egyfajta tükörképe az elmúlt hónapoknak. Azért egyfajta, mert igenis létezik egy másik valóság is a jegyek mögött, ami sajnos nem fér bele a megjegyzés rovatba, mert hogy nincs ilyen a bizonyítványban. Arra gondolok, amiben lehetősége lenne a szülőnek is értékelni... Azokra az estékre gondolok, amikor tanultuk a finnugor nyelvcsalád obi, ugor, manysi, hanti, osztják összefüggéseket, vagy amikor a szuper matekos gyerekem képtelen volt a geometriai ábrák rengetegében kiszámolni a területét a deltoidnak, mert a térlátása nem az igazi, vagy akár arra, amikor történelemből az 5 kérdéses felelésnél, ha csak egyre is nem tudja a választ, már egyest kap -és hát persze, hogy kapott... ...

Olyan jól indult minden, vacsora, korai mozi, séta az állatkertben, vagy a ligetben, aztán a negyedik randin hazakísért, és Te hagytad, hogy feljöjjön… Ez pedig így ment még párszor, amikor rákérdeztél: “megmutatod a lakásod?” -és akkor kiderült, hogy bár elmúlt már 30 és saját jövedelme van, mégis anyucival él együtt. Ismerős történet?  Akkor két dolgot tehetsz: vagy adsz egy kevés időt arra, hogy felnőjön, vagy messzire futsz.  Az második verziónál túl sok dolgod nincs, mint kiheverni a pár randi okozta nyomot magadban. Ám, ha úgy érzed megéri, akkor sok dologgal kell szembenézned, amire érdemes felkészülnöd, ugyanis sokkal mélyebben található a gyökere az együttélésnek, mint ami pár nap alatt megoldódna. Hosszú évek ...

Az augusztusi namégegytollkelléskészenvagyok után a felvételi készülődés -hívjuk az anyukákat hogyan öregítsük évekkel hónapok alatti időszak - következett. Aztán a felvételi napja -ahol az anyukák sík ideg állapotban a suli padon nyugalmat színlelve várakoznak-, de eltelik pár nap és megszületik az eredmény, ahol már olyan mérhetetlenül büszke tud lenni a szülő, hogy alig tudja magában tartani, de mivel a szóbelik még hátra vannak, nyugalommal -oké nem! Iszonyú izgalommal- vártuk mi is les z... volt egy "A" terv, az álom, aztán egy "B", aztán egy "c" és egy "d" terv is, mert az álom suliba bekerülni mindig a legnehezebb.

De a napokban minden szülő és gyermek megkapja a felvételi értesítőt, amely a következő 4 vagy 5 évre ...

Egy évben legalább kétszer szoktam tollat ragadni és évet értékelni kicsit másképpen. Napok óta az van bennem, hogy az utolsó szerda, az utolsó csütörtök, és ma az utolsó péntek 34 évesen... Nagyobb választóvonalnak érzem ezt, mint a harmicat akkor, pedig mindenki azt mondta, hogy az aztán a fordulópont. Na én ebből semmit sem éreztem ahhoz képest, amit most. Mert most tényleg közelebb leszek a negyvenhez és mert a 35. már tényleg feljogosítja a gyermekeket, hogy csókolommal köszönjenek, és én már meg sem döbbenhetek majd rajta... Talán már tényleg nem fognak többé személyit kérni a cigihez sem a dohányboltban (tudom, hogy rossz szokás), és már azt is el kell fogadnom, hogy megjelentek az első ráncaim, ami miatt rohanhattam tegnap a ...

5-10 évvel ezelőtt a kapuzárási pánik fejtegetése volt a leghajmeresztőbb dolog, amivel minket harminc körülieket rémisztgettek, miközben láttuk magunk előtt a pillanatot, amikor tényleg késő lesz már, és ezért azt tapasztaltuk, hogy egyre korábban érkezik ez az érzés... Aztán az elmúlt évekeben megjelent egy teljesen új fogalom, a kapunyitási pánik , amit a szakirodalom is elkezdett felgöngyölíteni, és mi is elkezdtük hallani, hogy van ilyen. Na de mitől és mikor és miért?

Jómagam pont a választóvonalán születtem az "x" és az "y" gererációnak, de inkább érzem magam "y"-nak. Azonban tudom én is, hogy vannak dolgok, amiket másképpen éltem meg gyermekkoromban, ezért sosem leszek igazi "y", de "x" sem. A szociológusok kutatásai ...

Sokan sokféleképpen gondolkodunk a főnökről, lehet utálni, szeretni, és csak meglenni is vele, hiszen sokféle főnök létezik, de ami biztos, hogy a legjobb: jóban lenni vele. Íme 7 dolog hozzá:

Ne legyél túl nyers, de mindig legyél őszinte. Alapvetően kétféle főnök van, aki szereti a hízelgőket, és aki utálja, egyben azonban mindegyik egyforma, nem szeretik  a hazugságot. Legyél egyenes, mindig tudd, hányadán álltok! Nem hízelegni kell, és nem eltussolni, hanem egyenesen elé állni! Azaz, ha gondod van, akkor menj és mondd el neki, ne a háta mögött panaszkodj, hogy miért hülyeség valami... De arra is vigyázz, hogy milyen a sítlus, mert ha akadékosodóan beszélsz, akkor el fog küldeni...

Ahhoz, hogy ezt a mondatot ki tudja mondani az, akit bántottak, időnek kell eltelnie, pedig az elsőnek kellene lennie: Nem én vagyok a hibás. Ugyanis nincs az a rövid szoknya, vagy kivágott felső, ami indokolná a tetteit annak, aki erőszakot követ el. De milyen erőszak típusok léteznek? Miért nem beszélünk róluk? És hogyan lehet az, hogy magunkat hibáztatjuk?

Pár hónapja történt, amikor egy kávézóba tértünk be a barátnőimmel, délután volt, nem különösebben meleg, vagy hideg, éppen csak akkor vettük le a kabátunkat. Talán egy percre fordulhattam el, amikor azt éreztem, hogy a barátnőm erősen megmarkolja a kezem, és elkezd kifelé húzni a helyről… Könnyes szemei olyan félelmet és megalázottságot sugároztak, hogy nem volt bennem ...

Gyakorlatilag a csapból is az folyik, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból, mert ott vár ránk az igazi fejlődés. Oké! De mi is az a komfortzóna? Honnan tudjuk, hogy éppen benne vagyunk, vagy kiléptünk belőle? És vajon az életünk minden területén van komfortzóna, vagy ez koncentrálódik valahova? És jó-e az, ha állandóan kilépkedünk belőle?

Pár hete egy írás kurzuson voltam... Többen kérdezték meg tőlem, hogy miért, hiszen a szavak bennem vannak, és általában sikerül "papírra vetnem" őket. Az első válaszom az volt, hogy jobban szeretnék írni annál, ahogy most teszem. Stílust szeretnék, valami olyat, ami képes nagyobb réteg megszólítására... Aztán elérkezett a nap, és az első feladat után, amit kritika kísért ...

Nem lehet mindenkinek saját irodája, ezért a személyes tér a munkahelyünkön elég korlátozott több szempontból is, hiszen ez általában az íróasztalunkra koncentrálódik. Ezért az asztalunkon vagyunk önmagunk, ott mutatjuk meg a viszonyunkat, a hozzállásunkat... Sajátunkként kezeljük, azaz, "el az asztalomtól!", és senki ne mondja meg, hogyan rendezzem be, hiszen ez az egyetlen felület, ahol egy kicsit önmagunk lehetünk. Egy fénykép, egy apó mütyür, vagy bármi, ami komfortossá teszi számunkra a teret, annak ott a helye -még akkor is, ha valami értelmetlen céges szabályzat előírja, hogyan kell kinéznie az íróasztalnak.

Viszont jó, ha tudod, hogy az íróasztal elhelyezése, és még a monitor állása is kifejez valamit -nem feltétlenül ...